Tapsolnak, könnyeznek, éljeneznek. Talán újra megélik ilyenkor legszebb pillanataikat. Lenyűgöző jelenetek ezek, amelyeket legtöbbször csak a szerelmes filmekben láthatunk. Szerelmes filmes klisé. Talán ehhez lehet hasonlítani egy lánykérést nagy nyilvánosság előtt. Egy csók. Egy nyilvános helyen elcsattanó csók, ami máskor arcpirító lenne, most ott és akkor nem felháborodást vált ki a sokszor közömbös, ítélkezésre, előítéletekre hajlamos emberekből, hanem mosolyra fakasztja őket. Együtt örülnek a szerelmespárral, vagy akkor már jegyespárral. A tiszta szerelem szépsége, ritka csodája felrázza őket is a szürke mindennapok eseménytelenségéből. Egy üde folt, egy magával ragadó érzés megnyilvánulása, aminek a megéléséhez, kimutatásához bátorság kell. Aminek ereje magával ragadja a szerelmesek körül álldogáló, lézengő tömeget. Saját érzéseiket is engedik felszínre törni, túlcsordulni.
Lehet, hogy tényleg szerelmes filmek hangulatát árasztja egy-egy ilyen érzelmi kinyilatkoztatás. Azonban egy-egy érzés mások számára is láthatóvá és érzékelhetővé tétele felszabadítja az elnyomásra ítélt, mások komfortzónáját zavaró emberi tulajdonságainkat. Utat enged az otthonokba rejtett szavaknak és simogatásoknak és ezáltal kendőzetlen emberi arcunk újra észlelhetővé és tapinthatóvá válik.
Néhány éve magam is tanúja voltam egy hasonlóan megható jelenetnek, csak épp ennek főszereplője nem egy szerelmes pár, hanem egy apuka volt.
A New York-Budapest járaton történt. Éjszaka utazott hazafelé két kisgyerekkel egy házaspár. Egyikük öt év körüli, csodaszép kislány, a másik úgy másfél éves, fürtös hajú, zabálnivalóan aranyos kisfiú. Nyűgösek és fáradtak voltak a beszállás procedúrájától és az éjszakai, hosszú utazástól a szűkös térben.
A fiúcska vigasztalhatatlanul sírt, anyukája többször rászólt, az idő előrehaladtával egyre ingerültebben – és egyre eredménytelenebbül – próbálta nyugtatgatni. A kicsi azonban kérlelhetetlenül – immár a fedélzeten utazók teljes odafigyelésétől övezve – pityergett, arca csupa maszat volt a sok könnytől.
Apuka ebben a feszült és kínos helyzetben egyszer csak fogta és ölébe ültette kisfiát és egy hatalmas, cuppanós puszit adott a ragacsos pofira. Pillantásán látszott az utastársak rosszalló tekintetektől óvó, határtalan és mindenre elszánt szeretet. Ölében a még mindig hüppögő kicsivel a széksorok között kezdett fel-alá sétálgatni, ringatta a kicsit, majd meleg, lágy, bariton hangján énekelni kezdett. Az egész repülő őt figyelte, visszafogott lélegzettel drukkoltak és elismerően figyelték az apai hadműveletet, amely órákon át tartott.
A fáradt, borostás, negyvenes férfi, karjában a fokozatosan megnyugvó, majd lassacskán elszenderedő kisfiúval olyan volt, mint egy festmény.
A több órán át tartó éneklés, sétálgatás, cirógatás után – már Európa légterében valahol – derűsen, kipihenten, arcán átszellemült mosollyal ébredt fel a kisfiú.
Az apa még egy jóreggelt puszit nyomott a vigyori gyerekarcra, majd visszaültette kisfiát a helyére. Ekkor a gépen, mint a pezsgősdugó durranásakor, hatalmas tapsvihar tört ki és elismerő pillantások kereszttüzében, szégyenkezve, piruló arccal huppant le helyére az édesapa. Az utazás hőse volt ő, magyarok, amerikaiak, franciák és németek egy emberként ünnepelték apai teljesítményét, amely őszinte elismerést és derűt váltott ki mindenkiből, aki részese volt ennek a néhány órás, meghitt jelenetnek. Bizonyos, hogy átmelegedett a szíve mindenkinek, pláne azoknak, akit gyerekek és édesapák vártak odahaza.
Pár nappal ezelőtt, egyik este a Király utca egyik éttermének ablakán keresztül ismét megpillantottam ugyanezt a férfit ugyanezzel a két csodálatos gyerekkel. A szépséges, kiskamasszá cseperedett lányt és a fürtös hajú huncut mosolyú kisfiút. Mellettük egy idősebb asszony és úr, valószínűleg a nagyszülők. Körülöttük ételmaradékok, szétszóródott szívószálak, kiömlött limonádé, boros poharak. A férfi előtt szülinapi torta, gyerekei épp segítenek neki elfújni a négyessel kezdődő gyertyát. Tekintetéből, gyönyörű kék szemeiből ugyanaz az odaadó szeretet árad gyerekei felé, ami pár évvel ezelőtt, csak most némi érthetetlen szomorúsággal és bánattal fűszerezve. A kicsik átölelik nyakát, majd borostás arcára hatalmas, nyálas, cuppanós puszit nyomnak és csak ölelik magukhoz, beszippantva édesapjuk semmihez sem hasonlítható illatát. A nagyszülők boldogan nézik felnőtté vált fiúkat és unokáikat.
Én pedig állok ott az ablaküveg előtt és csak nézem a festményt, ami számomra ott, akkor az apaságot testesíti meg.
Apák napja közeleg. Legyenek ezekben a napokban ők a főszereplők, köszönjük meg nekik, hogy olyan sokszor elcsendesítik a viharokat, elűzik a gondot, boldogságot, vidámságot hoznak gyermekeik mindennapjaiba.
Apák napi játékukkal és APA hajó eseményükkel szeretnénk ösztönözni minden családot, hogy együtt ünnepeljék ezt a jeles napot, azaz az APÁK napját is. Hiszen, Apa is csak egy van!
